Egy kis szösszenet..

Háát, az okosok azt mondták, hogy jól sikerült, úgyhogy megosztom véletek is... :)
A barátaimnak tetszett :)




Csak álom volt?
A lány már zihált, kapkodva szedte levegőt, de tudta, hogy nem állhat meg. Nem, amíg ki nem jut az erdőből; mert tudta, hogy követi. Ő jön utána. És ha megállna… Bele sem mert gondolni.
A fák sűrűn tornyosultak felette, a hold fénye alig szűrődött át a lombokon. A lábát már felsértette a rengeteg inda és cserje, de nem állhatott meg.
Pár perc múlva érezhetően világosodni kezdett, majd kilépett egy tisztásra, amit beragyogott a telihold fénye. Felnézett a felhőtlen égre, ahol a csillagok milliónyi fényes szikraként ragyogtak.
- Kérlek, segíts! – fohászkodott csendben az éghez, és annak minden lakójához.
Ekkor hirtelen – valahol mélyen az erdőben – zajt hallott maga mögött…
Nem akarta megvárni, amíg Ő utoléri, ezért újra a sűrűbe vetette magát. Csak ment, megállás nélkül, de érezte, hogy már nem bírja sokáig. Nagyon elfáradt, fájtak a lábai, erősen szúrt az oldala és reszketett a félelemtől.
Hátranézett az egyre erősödő zajok felé, de ügyetlenségére megbotlott egy kiálló gyökérben és nagyon szerencsétlenül a földre zuhant. Eltörött a lába.
Kész! Ennyi volt! Itt a vég! – gondolta könnyáztatta arccal, törött lábát szorongatva. – De jöjjön, aminek jönnie kell…

…És jött is Ő.
Lassan közeledett, csoszogó járása egyre közelebbről verte fel a port az avaron, s a lány ekkor már minden reményt feladott. Csak legyen gyors, és fájdalommentes. Már csak ebben bízott. Hogy Ő nem hagyja sokáig szenvedni.
Ő kilépett az utolsó fa takarásából is, és ott állt közvetlenül a lány előtt, teljes testével fölé tornyosulva. A szűrt holdfény hátulról világította meg, így a lány nem láthatta az arcát.
Ő közelebb lépett a lányhoz, megragadta a vállainál fogva és izmos karjaival erősen rázni kezdte a törékeny testet.
A lány felsikított, erre Ő pofon ütötte. Újabb sikoly, de nem az ütés miatt. Ez nem volt ismeretlen Tőle. A hisztéria fojtogatta a torkát. De nem is… Hiszen az Ő kezei kulcsolódtak a lány nyakára. Könnye már patakokban folyt végig az arcán, de Ő nem foglalkozott vele. Nem könyörült meg.
- Kérlek… – suttogta a lány, s ez mintha hatott volna. Ő elengedte testét, mely visszahullott a földre. Lassan esett, mintha súlytalan lenne. A lány felnézett rá, s akkor meglátta vérben forgó szemeiben az őrület visszavonhatatlan szikráit. A lány behunyta szemeit, nem bírta elviselni az izzó szempár perzselő tekintetét.
Ő újra megragadta a lány vállait, és erőteljesebben rázta meg, mint az imént. Erre újra felpattantak a lány szemei.

S akkor meglátta édesanyja rémült arcát, amint kétségbeesetten próbálja felébreszteni egyetlen lányát. Hangosan felzokogott, majd a gyengéden ölelő karok közé vetette magát és csak sírt, megállíthatatlanul.
- Megint…? – kérdezte az anyja, mire újból felzokogott. Még mindig reszketett a félelemtől, pedig tudta, hogy anyja óvó karjai közt már nincs mitől tartania. Édesanyja ugyanúgy csitítgatta, simogatta, mint kiskorában. Lassan megnyugodott, és válaszolt a percekkel azelőtt feltett kérdésre.
- Igen, megint Ő volt. Mindig Ő – hangja egyre halkult, s az utolsó szavakat már újra félálomban, suttogva ejtette ki. – Megint Apa …